"Lesz az úgy, hogy máshogy lesz", avagy "Az elme örökös tragédiája"

Az ember mindig képes önmagát szopatni.
Nem feltétlenül tudatosan, de valahol a szürkeállományban van egy rejtett pont ami mint egy aljas fekély próbálja megfertőzni az agy többi részét. A többi rész tisztességesen gondolkodik, próbálja kihozni magából a legtöbbet, kinél kevésnek számít a legtöbb, kinél többnek.


Értelem és konkrétum ma nem jön ki belőlem, pusztán egy elmefuttatás.
Ezek a gondolatok olyanok, mint a répa a hányásban. Mindig van benne, még ha soha nem is eszünk.
Ezen már gondolkodott egyáltalán valaki? Miért van benne mindig répa??? Fél éve kezdtem el újra enni, előtte utoljára szerintem amikor még nagyapám fütyülni tanított, akkor voltam hajlandó.
Érdekes, annyira nem tudok jól fütyülni, mint amennyi répát már kihánytam, de ez a titok szerintem a világegyetem sötétségébe burkolózva marad életem végéig.


Egyszer volt egy 'érdekes' eszmefuttatásom az általam ITT-nek elnevezett elmélet keretein belül:

Az individuum társadalmi terhelhetősége (ITT).
Függ az életkortól, intelligenciától, emocionális állapotától, környezettől, előélettől.
Fokozható, amennyiben intelligenciája révén képes felmérni az adott szituáció körülményeit, okait, és az abban rejlő lehetőségeket, valamint tudata felül tud emelkedni az ösztönösen kialakuló reakciókon, ezeket irányítása alá helyezi, kialakulásukat formálja. Adott szituáció után az „ITT” annak amplitúdójának csúcsértékét veszi normál állapotnak. Az "ITT" fokozásának sikeressége kihatással van az adott szituációra.

Akkor, amikor ez megfogalmazódott bennem, sárgarépához hasonló módon tört ki belőlem, és tudatában annak, hogy mit kell csináljak, és azt hogyan, egészen más lett az adott szituáció végkimenetele.
Annál a pontnál bár csorbult az elmélet, hogy az amplitúdó felső értékét veszi alapértelmezettnek. Nem vett semmit alapértelmezettnek. De ez ebből a szempontból mellékes, segítséget akkor is nyújtott ez a felfogás, csak nem annyit, mint az első felismerésnél.


Viszont az ITT lenne az, ami a minden élethelyzetben alkalmazható kéne legyen és minden esetben használni lehetne. Ezzel nincs is semmi baj, viszont az említett, fekélyhez hasonlított rész színre lép:

"Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó- felhasználó viseli ennek terhét, mert Évtizedekig pörög a szopórolleren, míg saját hibáiból tanulni mer."

Madách nem jönne kávézni velem, ha ezeket a sorokat olvasná, de valahogy így gondolom  magunk működését. 
Tudom, sokan - a legtöbben- képesek kevésbé szélsőségesen gondolkodni, mint én, irigylem őket.
Azt sem értem, miért kaptam azt a lehetőséget, hogy annál jobban élvezzek valamit, és annál jobban érdeklődjek az után, minél nagyobb a "kihívás", minél nehezebb. A csavar ott marad el, hogy nem unom meg ezeket a dolgokat, csak mert csökken időközben a nehézség, netán kisebb a kihívás.


Mint egy mocskosul perverz előjáték, úgy kell ez nekem. Ami után nem számít, hogy milyen -gyógyítható- betegséget kap el az ember, tudja, hogy ha beledöglik is, de túléli és megéri. 
Mert makacs módon csak megy és megy előre, nem foglalkozva azzal, hogy ez majd mit okoz neki, hogy a de ja vu hányszor vágja tarkón egy péklapáttal, és hány folt, seb, szakadás és karc lesz rajta, neki kell. 
Megy, mint a hülye, pedig ismer minden kockázatot, szinte még látja azt is, hogy mi lehet, bár egy picit pesszimista. 
Mondják ezt a naivák, akik mindenhez pozitívan állnak hozzá. Nem hiszik el, hogy a pesszimizmus és a tapasztalat-realizmus között nagyon halovány a határvonal. Nem tudják elképzelni, hogy miért kell negatívan hozzáállni olyan dolgokhoz, amik hasonló formában már ültettek minket a körhintának szopórollerére. 


Mert már ismerjük ezt. Mint a saját tenyerünket, és reménykedünk folyton abban, hogy "lesz az úgy, hogy máshogy lesz", és  találunk egy redőt a saját tenyerünkben, ami még új.
Találnánk. Azt sem tudjuk, hogy hol keressük és abban sem lehetünk biztosak, hogy megtaláljuk azt a redőt, barázdát, de mindennél jobban vágyunk rá. Mintha egy lehetőség lenne ez. Lehetőség egy olyan kitörésre, amit, mint a megváltót, úgy vártunk. Egy börtönből, bezártságból való robbanásszerű kitörés.
Hogy a szürkeállományunk fekély szerű sötét foltjának nyugodt szívvel mondhassuk, hogy "a lónak a f.szát".


Ez egy álom. 


Ahogy nem játszhatjuk ki a halált, úgy a sorsot sem.


Hazugság. Nincs sorsunk.
Van, de nincs. Aki hisz benne, azt mondja, az a sorsa. Aki nem hisz benne, azt mondja, hogy megvan a választás lehetősége. 
Aki rosszul választott, hirtelen elkezd hinni a sorsban.
Az emberi felelősségvállalás kötelességének az eltüzelése, szabad ég alatt, tűzrakási tilalomban.


Mindig bele fogunk (fogok) szaladni olyan helyzetekbe, amikből tudjuk, hogy ki kéne mászni, minél előbb. Minél előbb, mert minden másodperccel egyre mélyebbre ássuk magunkat, és szerencsementes emberi halandóként a kiásott földet a saját hátunkra hányjuk. Répa nélkül.
Beássuk magunkat végeláthatatlan mély gödrünkbe, amiért senkit nem okolhatunk, mert saját magunknak ástuk ki, a "sorssal" való szembeszállás negédes mézcseppjeit nyalogatva fellépve a harcmezőre, csukott szemmel, tudomást sem véve arról, kivel állunk szemben.