Az individuum társadalmi terhelhetősége (ITT). Függ az életkortól, intelligenciától, emocionális állapotától, környezettől, előélettől. Fokozható, amennyiben intelligenciája révén képes felmérni az adott szituáció körülményeit, okait, és az abban rejlő lehetőségeket, valamint tudata felül tud emelkedni az ösztönösen kialakuló reakciókon, ezeket irányítása alá helyezi, kialakulásukat formálja. Adott szituáció után az „ITT” annak amplitúdójának csúcsértékét veszi normál állapotnak. Az "ITT" fokozásának sikeressége kihatással van az adott szituációra.Akkor, amikor ez megfogalmazódott bennem, sárgarépához hasonló módon tört ki belőlem, és tudatában annak, hogy mit kell csináljak, és azt hogyan, egészen más lett az adott szituáció végkimenetele. Annál a pontnál bár csorbult az elmélet, hogy az amplitúdó felső értékét veszi alapértelmezettnek. Nem vett semmit alapértelmezettnek.
De ez ebből a szempontból mellékes, segítséget akkor is nyújtott ez a felfogás, csak nem annyit, mint az első felismerésnél. Viszont az ITT lenne az, ami a minden élethelyzetben alkalmazható kéne legyen és minden esetben használni lehetne.
Ezzel nincs is semmi baj, viszont az említett, fekélyhez hasonlított rész színre lép: "Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó- felhasználó viseli ennek terhét, mert sokáig pörög a szopórolleren, míg saját hibáiból tanulni mer."
Madách nem jönne kávézni velem, ha ezeket a sorokat olvasná, de valahogy így gondolom magunk működését. Tudom, sokan - a legtöbben- képesek kevésbé szélsőségesen gondolkodni, mint én, irigylem őket. Azt sem értem, miért kaptam azt a lehetőséget, hogy annál jobban élvezzek valamit, és annál jobban érdeklődjek az után, minél nagyobb a "kihívás", minél nehezebb.
A csavar ott marad el, hogy nem unom meg ezeket a dolgokat, csak mert csökken időközben a nehézség, netán kisebb a kihívás. Mert már ismerjük ezt. Mint a saját tenyerünket, és reménykedünk folyton abban, hogy "lesz az úgy, hogy máshogy lesz", és találunk egy redőt a saját tenyerünkben, ami még új. Találnánk. Azt sem tudjuk, hogy hol keressük és abban sem lehetünk biztosak, hogy megtaláljuk azt a redőt, barázdát, de mindennél jobban vágyunk rá.
Mintha egy lehetőség lenne ez. Lehetőség egy olyan kitörésre, amit, mint a megváltót, úgy vártunk. Egy börtönből, bezártságból való robbanásszerű kitörés. Hogy a szürkeállományunk fekély szerű sötét foltjának nyugodt szívvel mondhassuk, hogy "a lónak a f.szát".
Ez egy álom.
Ahogy nem játszhatjuk ki a halált, úgy a sorsot sem. Hazugság. Nincs sorsunk. Van, de nincs. Aki hisz benne, azt mondja, az a sorsa. Aki nem hisz benne, azt mondja, hogy megvan a választás lehetősége. Aki rosszul választott, hirtelen elkezd hinni a sorsban. Az emberi felelősségvállalás kötelességének az eltüzelése, szabad ég alatt, tűzrakási tilalomban.
Ezt gondoltam tavaly, közel egy éve. Itt az ideje újabb gondolatokat hozzáfűzni. Sokat nem fogok, mert mnincs is bennem annyi.
Az ITT igaz, és tényleg működik.
Bárcsak több emberhez eljuthatna, hogy ne csak nekem legyen hasznos.
Van az úgy, hogy nem értünk valamit. Köröket futunk, és nem értjük. Nem kell futni. Mint a "Mindegy" szó a magyarban: Túl hülye vagy ahhoz. hogy elsőre megértsd, én meg túl lusta, hogy mégegyszer elmagyarázzam. Nem kell elmagyarázni mégegyszer, tehát érteni sem kell.
El kell hinni azt, hogy nem véletlenül történnek a dolgok. A Sorsról alkotott véleményem nem változott, csak más szemszögből közelítem meg. Van az úgy is, hogy egyszercsak nincs az, ami addig volt. Ilyenkor kapjuk elő az ITT-t és talán forog majd tovább a gép, az alkotó pedig pihenhet. Mintsem megakadna a gép, az alkotó pedig törhetné magát, hogy hogy forogjon ismét.
De azt alkotó is belátja, hogy ha egy gép megakad -akár tudni az okát, akár nem, akár kideríthető az ok, akár nem - néha új gépet kell építeni. Ha csak máshogy mozog a gép, mint azt várnánk, ha csak nüansznyi különbségek, eltérések vannak a tökéletesnek mondottól.
Bár a tökéletes, ezen világi fogalmában véleményem szerint nem létezik -legfeljebb a tökéletlenséget okozó minimalitásoktól való eltekintés esetén-, mégis, a törekvés ezen furcsa, és a kíváncsiságot, maximalizmust életbentartó valami felé: szükséges!
Bármennyire is rossz hagyni a jót, amiről csak szeretnénk, hogy jó legyen, vagy tényleg jó volt, de mégsem, és így tovább, egy másikat kell építeni, ami máshogy forog. Vagy tovább, vagy kevésbé. De nem szabad egyből nekiesni. Át kell gondolnia szegény alkotónak, hogy mit tapasztalt a gép működése során, és ha ez megvan, feljegyzett mindent, akkor folytathatja a tervezést, és építést.
Mint a tudás fundamentalizmusa. Akármily' soká csak az elmélkedés folyt arról, hogy az alapot miből állíthatjuk elő, hogy az az első, vagy csak a folyamat része, a válasz a megismerésben lakik. Ha megismertük, mivel van dolgunk, már tudni fogjuk mi az, ismerni, és tudni azt, hogy mit tegyünk.
Sors ide, vagy oda. Fáj hagyni a régi gépet, ha szerettük a forgását, hát végképp. De el kell fogadnunk a gondolatot, hogy a gép nem tökéletes, ha ez a sugallat a gép másik feléről érkezik, akkor is. Ha tökéletesség a tökéletlenségtől való minimalitásoktól való eltekintés révén megvolt, akkor is, hiszen nem befolyásolhatunk mindig, mindent.
Egy dimenzióval feljebb pedig láthatjuk: "A gép forog, az alkotó pihen. Évmilliókig eljár tengelyén"...."De nem ma..."
g.o.n.z.i.
