Nem feltétlen egy reggeli mellé való téma, ezért írom ebéd
után. Igaz, reggeli közben merült fel bennem. Szárazanyag tartalom magas, olvasni csak pihent elmével, hisz konkrétumot megint nem mond. Mindenki képzelje bele az életébe.
Ennek nincs eleje, ez a téma csak
van. Vagy ha van is eleje, az mindenkinek a sajátja. Nekem is megvan az enyém.
Szóval norma. Sokan csinálják ugyan úgy, viszonyulnak, vagy igazodnak
hasonlóképen valamihez, és akkor ez a norma. Elkezdünk hinni abban, hogy amit
ha máshol látunk, és nem csak egy, hanem több helyen, akkor az a jó, és az a
természetes. De lehet, csak egy helyen látjuk, nekünk megtetszik, és
belebeszéljük, hogy láttuk máshol is, másnál is, és akkor az úgy van igazából.
Pedig lehet, csak egy egyedi esetet követnénk, de ha úgy állunk hozzá, gyorsan
már norma. Szerintünk. Más szerint meg nem, pedig mi azt szeretnénk, hogy de.
Ez az elvárás. A nem nélkül. Nemmel már csalódás. Nem? Ez már majdnem egy
szélmalomharc.
Viszont kapott az ember egy lehetőséget egy olyan képességre,
aminek az a neve, hogy alkalmazkodás. Nem mindenki vesz róla tudomást. De aki
igen, az biztos, hogy sokáig fogja tanulni. Az alkalmazkodás legnagyobb
ellensége az igazságérzet, az önkifejezés, érdekérvényesítés (érted, ugye?
érdek!), és az akaratosság. Utóbbiról most nem lesz szó, az nem tartozik ide. Na
most, amikor előkerül az igazságérzet, akkor még nincs baj. Csak amikor az
igazságnak az érzete (érdekét gépeltem elsőre, oh, Freud!), bennünk van meg
csupán, akkor kapkodhatjuk a fejünket. Amúgy a mi igazságunk min alapszik? Csak
nem normákon? Hogy mi azt szeretnénk, hogy (…), de közben meg az van, hogy (…),
és ez tök más, és mért nem lehet az, amit én? Ez nem egészen az, amire
gondolok, de itt megállja a helyét.
Tehát van az, hogy mi elképzelünk valamit, ami nem úgy lesz,
aztán vagy magunkba folytjuk kis tipi-tapogatózás után, látván, hogy nagy falat
lehet, és várunk, vagy előtör az igazságérzet, az önnön vágyaink, amik mások,
mint ahogy lett. Pedig még lehet úgy, csak… Csak mi? Nincs csak. Oldd meg.
Maradj csöndbe, majd alakul. Ha így teszünk őrlődni fogunk. Az jó? Az nem jó.
Mint süni, aki miatt nyuszika végül megbaszhatja a létráját. Pedig csak el kellett volna kérje. Jut eszembe, a gondolat szóban miért van ott a
„gond”? Ezt majd máskor.
De megint a normákhoz jutunk. Ha valami nem olyan, mint
amilyennek GONDoljuk, hogy lennie kéne, akkor elkezdünk azon töprengeni, hogy
miként lehetne olyan. Hogy megfeleljen a normáknak. Persze nem ezzel a céllal
vezérelve futunk neki, csak azt gondoljuk, hogy ami a normák szerint van, azzal
nagy baj nem lehet.
Korábban megfogalmaztam az individuum társadalmi
terhelhetőségét. Igazából emocionális terhelhetőségnek lehetne nevezni, társadalmi
akkor lehetne, ha egy lényegesen tágabb perspektívából néznék az adott
szituációt. Mindig kap egy újabb, a normáktól távol álló szituációt az
individuum, így nagyjából, életében nem tud felkészülni kellőképpen a reális
felmerülhető szituációkra, itt ez nem segít.
Na tehát, elvárjuk, hogy a normák szerint tehessük
dolgainkat. Tehát elvárjuk. Ami a legrosszabb dolog. Főleg ahelyett, hogy
inkább megélnénk pillanatot. Így nem tudjuk megélni, mert csak a normáktól való
eltávolodásra gondolunk. Miközben a soraim úgy tűnnek, hogy alapvetően a
normákkal van problémám, ez nem így van. Inkább az elvárásokkal. És nem a
teljesíthetetlen mivoltukkal, mert olyan nincs. Legalábbis a fennálló
élethelyzetben nincs. És egyébként is, tökéletesség az önnön tökéletlenség
elfogadása. Hanem az elvárások által generált defektusok hatása fáj, amik miatt
az egész folyamat szembemehet azzal, ami közel állhatna a normálishoz (megint csak:
norma). Hogy küzdhetünk le nem általunk generált, téves képzeteket? Ez a mi
dolgunk? Nekünk kell tenni azért, hogy közelebb kerülhessünk ahhoz, amit a már
elfogadott norma szerint kívánunk? Egyáltalán meddig kell, és meddig lehet
elmenni, annak érdekében, hogy formáljunk valamit, és hogyan érdemes?
Ezek a gondolatok megint eltávolodnak a mondanivalómtól.
Amik igazából arra irányulnak, hogy el kell gondolkodjunk azon, hogy a
normáktól eltérő dolgokat kell-e húzni a normák felé? A normáknak megfelelőt akarjuk, tényleg? Csak addig menjünk, ameddig nekünk elég, de nem folytunk el vele semmit és senkit. Mennyire, és mik a
határok, ameddig érdemes? Lépjünk túl, és ne foglalkozzunk vele? Őrlődjünk?
Mondjuk ki? De mi van ha(…)? Mi nincs? Így jobb? Mondjuk ki, végül is, „ha nem mondod, az nincsen”
Következtetés? Mondd ki ami bánt! Különben senki nem fog érteni, és vívhatjuk az elvárásokkal és az igazságérzetünkkel a soha véget nem érő szélmalomharcot.
