Normák. Elvárások. Csalódások. Szavak -> A megoldások.

Nem feltétlen egy reggeli mellé való téma, ezért írom ebéd után. Igaz, reggeli közben merült fel bennem. Szárazanyag tartalom magas, olvasni csak pihent elmével, hisz konkrétumot megint nem mond. Mindenki képzelje bele az életébe. 

Ennek nincs eleje, ez a téma csak van. Vagy ha van is eleje, az mindenkinek a sajátja. Nekem is megvan az enyém. Szóval norma. Sokan csinálják ugyan úgy, viszonyulnak, vagy igazodnak hasonlóképen valamihez, és akkor ez a norma. Elkezdünk hinni abban, hogy amit ha máshol látunk, és nem csak egy, hanem több helyen, akkor az a jó, és az a természetes. De lehet, csak egy helyen látjuk, nekünk megtetszik, és belebeszéljük, hogy láttuk máshol is, másnál is, és akkor az úgy van igazából. Pedig lehet, csak egy egyedi esetet követnénk, de ha úgy állunk hozzá, gyorsan már norma. Szerintünk. Más szerint meg nem, pedig mi azt szeretnénk, hogy de. Ez az elvárás. A nem nélkül. Nemmel már csalódás. Nem? Ez már majdnem egy szélmalomharc. 

Viszont kapott az ember egy lehetőséget egy olyan képességre, aminek az a neve, hogy alkalmazkodás. Nem mindenki vesz róla tudomást. De aki igen, az biztos, hogy sokáig fogja tanulni. Az alkalmazkodás legnagyobb ellensége az igazságérzet, az önkifejezés, érdekérvényesítés (érted, ugye? érdek!), és az akaratosság. Utóbbiról most nem lesz szó, az nem tartozik ide. Na most, amikor előkerül az igazságérzet, akkor még nincs baj. Csak amikor az igazságnak az érzete (érdekét gépeltem elsőre, oh, Freud!), bennünk van meg csupán, akkor kapkodhatjuk a fejünket. Amúgy a mi igazságunk min alapszik? Csak nem normákon? Hogy mi azt szeretnénk, hogy (…), de közben meg az van, hogy (…), és ez tök más, és mért nem lehet az, amit én? Ez nem egészen az, amire gondolok, de itt megállja a helyét.

Tehát van az, hogy mi elképzelünk valamit, ami nem úgy lesz, aztán vagy magunkba folytjuk kis tipi-tapogatózás után, látván, hogy nagy falat lehet, és várunk, vagy előtör az igazságérzet, az önnön vágyaink, amik mások, mint ahogy lett. Pedig még lehet úgy, csak… Csak mi? Nincs csak. Oldd meg. Maradj csöndbe, majd alakul. Ha így teszünk őrlődni fogunk. Az jó? Az nem jó. Mint süni, aki miatt nyuszika végül megbaszhatja a létráját.  Pedig csak el kellett volna kérje.  Jut eszembe, a gondolat szóban miért van ott a „gond”? Ezt majd máskor.

De megint a normákhoz jutunk. Ha valami nem olyan, mint amilyennek GONDoljuk, hogy lennie kéne, akkor elkezdünk azon töprengeni, hogy miként lehetne olyan. Hogy megfeleljen a normáknak. Persze nem ezzel a céllal vezérelve futunk neki, csak azt gondoljuk, hogy ami a normák szerint van, azzal nagy baj nem lehet.

Korábban megfogalmaztam az individuum társadalmi terhelhetőségét. Igazából emocionális terhelhetőségnek lehetne nevezni, társadalmi akkor lehetne, ha egy lényegesen tágabb perspektívából néznék az adott szituációt. Mindig kap egy újabb, a normáktól távol álló szituációt az individuum, így nagyjából, életében nem tud felkészülni kellőképpen a reális felmerülhető szituációkra, itt ez nem segít.

Na tehát, elvárjuk, hogy a normák szerint tehessük dolgainkat. Tehát elvárjuk. Ami a legrosszabb dolog. Főleg ahelyett, hogy inkább megélnénk pillanatot. Így nem tudjuk megélni, mert csak a normáktól való eltávolodásra gondolunk. Miközben a soraim úgy tűnnek, hogy alapvetően a normákkal van problémám, ez nem így van. Inkább az elvárásokkal. És nem a teljesíthetetlen mivoltukkal, mert olyan nincs. Legalábbis a fennálló élethelyzetben nincs. És egyébként is, tökéletesség az önnön tökéletlenség elfogadása. Hanem az elvárások által generált defektusok hatása fáj, amik miatt az egész folyamat szembemehet azzal, ami közel állhatna a normálishoz (megint csak: norma). Hogy küzdhetünk le nem általunk generált, téves képzeteket? Ez a mi dolgunk? Nekünk kell tenni azért, hogy közelebb kerülhessünk ahhoz, amit a már elfogadott norma szerint kívánunk? Egyáltalán meddig kell, és meddig lehet elmenni, annak érdekében, hogy formáljunk valamit, és hogyan érdemes?

Ezek a gondolatok megint eltávolodnak a mondanivalómtól. Amik igazából arra irányulnak, hogy el kell gondolkodjunk azon, hogy a normáktól eltérő dolgokat kell-e húzni a normák felé? A normáknak megfelelőt akarjuk, tényleg? Csak addig menjünk, ameddig nekünk elég, de nem folytunk el vele semmit és senkit. Mennyire, és mik a határok, ameddig érdemes? Lépjünk túl, és ne foglalkozzunk vele? Őrlődjünk? Mondjuk ki? De mi van ha(…)? Mi nincs? Így jobb? Mondjuk ki, végül is,  „ha nem mondod, az nincsen”

Következtetés? Mondd ki ami bánt! Különben senki nem fog érteni, és vívhatjuk az elvárásokkal és az igazságérzetünkkel a soha véget nem érő szélmalomharcot. 

Relive my memories in 15 minutes

Reggel 8, Óbuda,  kollégium. A hajnali harmat ráült a szélvédőre. Kicsit még csíp ez a tavasz-nyári átmenet. Az autóban jobb idő van, legalább a szél nem fúj. 24 évesnek lenni jó. Bár pár dolog idejekorán elérkezett a fiatal srác életében, legalább már rendelkezik némi tapasztalattal. Nevezzük Lizsének. Bár apjának beceneve volt ez, akivel már egy ideje nem ápolnak túl jó kapcsolatot, valamiért mégis kellemes érzés tölti el a név hallatán.

Már elkezd fázni, mikor megérkezik barátnője. Csak egy darabon viszi el, csapatépítő szombat. Lizsé teljes szabadnapja, rég nem látott barátokra, és egy nagymamára. Nem akarta beindítani az autót, hangos.  20 évesen még nem voltak gátlásai. Sportdob? Hangos? Zavar az valakit? Kit érdekel? De most, 1 év csend után visszatért a hang. Először hangos volt, tompítani kellett. Még mindig az, lesz csendesebb, várni kell egy kicsit.

De ezen a szombat reggelen valahogy más hangulat, más érzés hatja át Lizsét. Kiteszi barátnőjét a metrónál, és megy vissza Óbudára  Régi baráthoz néz be, ha nem is együtt kezdték a „Suzukizást”, de a szálak összeértek, sok munkaórájuk van már a zenében, az apró javítgatásokban, kocsikázásban. Mára már mindketten kezdenek megkomolyodni. Frankie inkább, van két év különbség, már előtérbe került a saját ház, békés autó, lassan a gyerek. Lizsé még csak megalapozni próbálja a jövőjét, egész jó úton halad. Óbuda után indulás vissza a városba, meglátogatni régi büfés barátját, aki a munkás élet sárgaköves útján indította el, nyolc, talán kilenc éve.

Indulásnál nagyon mély és hangos, kicsit kellemetlen, de az irodatelepről nagy gázzal kell elindulni, fél 11-kor már nagy a forgalom a Szentendrein. Kis forgolódás után megvan az irány. Négyezer fölött indul az élete, ne ott érjen véget, soha ne érjen véget, forog, mintha más dimenzióba lépne, nem a mély, hangos zaj hallatszik, érzi, ahogy gázadásra törne ki a gáz, üvölt a motor, hogy „méééég, csináld”, aztán kapar kicsit a téli gumi, hirtelen jött a nyár, úton van a nyári. Újraindul a hangorkán, négyezertől megy fölfele, forog, ércesen hangos, egyre hangosabb. Lizsének eszébe jutnak a korábbi idők, a fesztelen hangoskodás, a „visszakettő padlógáz”, és eljátssza újra, hagyja, hagy pörögjön, egy ideje már nem fáj, ha pirosba fordul az idő, csak pörög és húz. Már Pesten van, a Domus előtt veséje leszakad szinte, nesze neked kemény futómű, hát kellett ez neked, Lizsé? Kellett, hát, hármasban háromezerről ismét előtör a hang, ordít, mint egy karnyi trombitás egyre csak fújná, mintha élvezné, ahogy a körmök mélyen a hátába vágnak, és marnak végig a vállától a derekáig. Aminek nyoma marad, de akkor mégis, eksztázist okoz.

A sokadig visszaváltás után az eksztázis elmúlik, furcsa lebegéssé válik, mintha kívülről látná saját magát. Az Aréna előtt még egyszer, utoljára eléri a padlólemezt, és gyönyörködik a hangban. Abban, ami mások számára „idióta boyracer” vagy „köcsög suzukis”, az Lizsének egy érzés. Perújrafelvétel, dejavu, ahogy tetszik, gondatlan, felelőtlen éveinek illata járja át. Az álomból a kettes motorféknél erős visszadurrogás ébreszti fel, a keletinél már sűrűsödnek a házak, beáll a forgalom is. A gondatlan fiatalságból csak az örökzöld wunderbaum maradt meg, és a hang. Az érzés nincs, inkább feszengés, kínos zavartság járja át a belteret, már nem élvezi, amikor megnézik az emberek az autót, igaz, Suzukinak szép, de a hang már nem illik a képbe.

Összeszorul a szíve, ahogy a Blahán még nagy gázzal indul, de nem érzi azt, amit az elmúlt negyed óra adott neki. Emlékeket, élményeket, a fiatalságának gondtalan 3 évét kapta vissza.

   Hozzávalók:  

-Suzuki Swift 1.0 993ccm / 775kg 

-APEX -40mm ültetőrugók 

-félkemény utcai keményített gátlók 

-síkolt hengerfej 

-30%-kal könnyebb lendkerék

-40mm-es kipufogórendszer hangtompító közép- és Remus végdobbal 

-Textar féktárcsa és betét, hogy meg is tudjon állni 

-165/60r14;5jx14 Enkei magnéziumötvözet felnik  

-eredeti GTi ülések 

-mindenben segítő és támogató, de néha észheztérítő szülő, barátnő, és barátok 

-zene mindegy, úgysem hallani 

"ITT" Reloaded - A gép forog... hol az alkotó?

Az elmefuttatás helytálló továbbra is, aki már olvasta volna, alul jön a frissítés... Értelem és konkrétum ma nem jön ki belőlem, pusztán egy elmefuttatás. Ezek a gondolatok olyanok, mint a répa a hányásban. Mindig van benne, még ha soha nem is eszünk. Ezen már gondolkodott egyáltalán valaki? Miért van benne mindig répa??? Fél éve kezdtem el újra enni, előtte utoljára szerintem amikor még nagyapám fütyülni tanított, akkor voltam hajlandó. Érdekes, annyira nem tudok jól fütyülni, mint amennyi répát már kihánytam, de ez a titok szerintem a világegyetem sötétségébe burkolózva marad életem végéig. Egyszer volt egy 'érdekes' eszmefuttatásom az általam ITT-nek elnevezett elmélet keretein belül:

Az individuum társadalmi terhelhetősége (ITT). Függ az életkortól, intelligenciától, emocionális állapotától, környezettől, előélettől. Fokozható, amennyiben intelligenciája révén képes felmérni az adott szituáció körülményeit, okait, és az abban rejlő lehetőségeket, valamint tudata felül tud emelkedni az ösztönösen kialakuló reakciókon, ezeket irányítása alá helyezi, kialakulásukat formálja. Adott szituáció után az „ITT” annak amplitúdójának csúcsértékét veszi normál állapotnak. Az "ITT" fokozásának sikeressége kihatással van az adott szituációra.

Akkor, amikor ez megfogalmazódott bennem, sárgarépához hasonló módon tört ki belőlem, és tudatában annak, hogy mit kell csináljak, és azt hogyan, egészen más lett az adott szituáció végkimenetele. Annál a pontnál bár csorbult az elmélet, hogy az amplitúdó felső értékét veszi alapértelmezettnek. Nem vett semmit alapértelmezettnek. 
De ez ebből a szempontból mellékes, segítséget akkor is nyújtott ez a felfogás, csak nem annyit, mint az első felismerésnél. Viszont az ITT lenne az, ami a minden élethelyzetben alkalmazható kéne legyen és minden esetben használni lehetne. 

Ezzel nincs is semmi baj, viszont az említett, fekélyhez hasonlított rész színre lép: "Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó- felhasználó viseli ennek terhét, mert sokáig pörög a szopórolleren, míg saját hibáiból tanulni mer." 

Madách nem jönne kávézni velem, ha ezeket a sorokat olvasná, de valahogy így gondolom magunk működését. Tudom, sokan - a legtöbben- képesek kevésbé szélsőségesen gondolkodni, mint én, irigylem őket. Azt sem értem, miért kaptam azt a lehetőséget, hogy annál jobban élvezzek valamit, és annál jobban érdeklődjek az után, minél nagyobb a "kihívás", minél nehezebb. 

A csavar ott marad el, hogy nem unom meg ezeket a dolgokat, csak mert csökken időközben a nehézség, netán kisebb a kihívás. Mert már ismerjük ezt. Mint a saját tenyerünket, és reménykedünk folyton abban, hogy "lesz az úgy, hogy máshogy lesz", és találunk egy redőt a saját tenyerünkben, ami még új. Találnánk. Azt sem tudjuk, hogy hol keressük és abban sem lehetünk biztosak, hogy megtaláljuk azt a redőt, barázdát, de mindennél jobban vágyunk rá. 

Mintha egy lehetőség lenne ez. Lehetőség egy olyan kitörésre, amit, mint a megváltót, úgy vártunk. Egy börtönből, bezártságból való robbanásszerű kitörés. Hogy a szürkeállományunk fekély szerű sötét foltjának nyugodt szívvel mondhassuk, hogy "a lónak a f.szát". 

Ez egy álom. 

Ahogy nem játszhatjuk ki a halált, úgy a sorsot sem. Hazugság. Nincs sorsunk. Van, de nincs. Aki hisz benne, azt mondja, az a sorsa. Aki nem hisz benne, azt mondja, hogy megvan a választás lehetősége. Aki rosszul választott, hirtelen elkezd hinni a sorsban. Az emberi felelősségvállalás kötelességének az eltüzelése, szabad ég alatt, tűzrakási tilalomban.

Ezt gondoltam tavaly, közel egy éve. Itt az ideje újabb gondolatokat hozzáfűzni. Sokat nem fogok, mert mnincs is bennem annyi.
Az ITT igaz, és tényleg működik.

Bárcsak több emberhez eljuthatna, hogy ne csak nekem legyen hasznos.

Van az úgy, hogy nem értünk valamit. Köröket futunk, és nem értjük. Nem kell futni. Mint a "Mindegy" szó a magyarban: Túl hülye vagy ahhoz. hogy elsőre megértsd, én meg túl lusta, hogy mégegyszer elmagyarázzam. Nem kell elmagyarázni mégegyszer, tehát érteni sem kell.

El kell hinni azt, hogy nem véletlenül történnek a dolgok. A Sorsról alkotott véleményem nem változott, csak más szemszögből közelítem meg. Van az úgy is, hogy egyszercsak nincs az, ami addig volt. Ilyenkor kapjuk elő az ITT-t és talán forog majd tovább a gép, az alkotó pedig pihenhet. Mintsem megakadna a gép, az alkotó pedig törhetné magát, hogy hogy forogjon ismét.

De azt alkotó is belátja, hogy ha egy gép megakad -akár tudni az okát, akár nem, akár kideríthető az ok, akár nem - néha új gépet kell építeni. Ha csak máshogy mozog a gép, mint azt várnánk, ha csak nüansznyi különbségek, eltérések vannak a tökéletesnek mondottól.
Bár a tökéletes, ezen világi fogalmában véleményem szerint nem létezik -legfeljebb a tökéletlenséget okozó minimalitásoktól való eltekintés esetén-, mégis, a törekvés ezen furcsa, és a kíváncsiságot, maximalizmust életbentartó valami felé: szükséges!
Bármennyire is rossz hagyni a jót, amiről csak szeretnénk, hogy jó legyen, vagy tényleg jó volt, de mégsem, és így tovább, egy másikat kell építeni, ami máshogy forog. Vagy tovább, vagy kevésbé. De nem szabad egyből nekiesni. Át kell gondolnia szegény alkotónak, hogy mit tapasztalt a gép működése során, és ha ez megvan, feljegyzett mindent, akkor folytathatja a tervezést, és építést.

Mint a tudás fundamentalizmusa. Akármily' soká csak az elmélkedés folyt arról, hogy az alapot miből állíthatjuk elő, hogy az az első, vagy csak a folyamat része, a válasz a megismerésben lakik. Ha megismertük, mivel van dolgunk, már tudni fogjuk mi az, ismerni, és tudni azt, hogy mit tegyünk.

Sors ide, vagy oda. Fáj hagyni a régi gépet, ha szerettük a forgását, hát végképp. De el kell fogadnunk a gondolatot, hogy a gép nem tökéletes, ha ez a sugallat a gép másik feléről érkezik, akkor is. Ha tökéletesség a tökéletlenségtől való minimalitásoktól való eltekintés révén megvolt, akkor is, hiszen nem befolyásolhatunk mindig, mindent.
Egy dimenzióval feljebb pedig láthatjuk: "A gép forog, az alkotó pihen. Évmilliókig eljár tengelyén"...."De nem ma..."

g.o.n.z.i.

"Lesz az úgy, hogy máshogy lesz", avagy "Az elme örökös tragédiája"

Az ember mindig képes önmagát szopatni.
Nem feltétlenül tudatosan, de valahol a szürkeállományban van egy rejtett pont ami mint egy aljas fekély próbálja megfertőzni az agy többi részét. A többi rész tisztességesen gondolkodik, próbálja kihozni magából a legtöbbet, kinél kevésnek számít a legtöbb, kinél többnek.


Értelem és konkrétum ma nem jön ki belőlem, pusztán egy elmefuttatás.
Ezek a gondolatok olyanok, mint a répa a hányásban. Mindig van benne, még ha soha nem is eszünk.
Ezen már gondolkodott egyáltalán valaki? Miért van benne mindig répa??? Fél éve kezdtem el újra enni, előtte utoljára szerintem amikor még nagyapám fütyülni tanított, akkor voltam hajlandó.
Érdekes, annyira nem tudok jól fütyülni, mint amennyi répát már kihánytam, de ez a titok szerintem a világegyetem sötétségébe burkolózva marad életem végéig.


Egyszer volt egy 'érdekes' eszmefuttatásom az általam ITT-nek elnevezett elmélet keretein belül:

Az individuum társadalmi terhelhetősége (ITT).
Függ az életkortól, intelligenciától, emocionális állapotától, környezettől, előélettől.
Fokozható, amennyiben intelligenciája révén képes felmérni az adott szituáció körülményeit, okait, és az abban rejlő lehetőségeket, valamint tudata felül tud emelkedni az ösztönösen kialakuló reakciókon, ezeket irányítása alá helyezi, kialakulásukat formálja. Adott szituáció után az „ITT” annak amplitúdójának csúcsértékét veszi normál állapotnak. Az "ITT" fokozásának sikeressége kihatással van az adott szituációra.

Akkor, amikor ez megfogalmazódott bennem, sárgarépához hasonló módon tört ki belőlem, és tudatában annak, hogy mit kell csináljak, és azt hogyan, egészen más lett az adott szituáció végkimenetele.
Annál a pontnál bár csorbult az elmélet, hogy az amplitúdó felső értékét veszi alapértelmezettnek. Nem vett semmit alapértelmezettnek. De ez ebből a szempontból mellékes, segítséget akkor is nyújtott ez a felfogás, csak nem annyit, mint az első felismerésnél.


Viszont az ITT lenne az, ami a minden élethelyzetben alkalmazható kéne legyen és minden esetben használni lehetne. Ezzel nincs is semmi baj, viszont az említett, fekélyhez hasonlított rész színre lép:

"Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó- felhasználó viseli ennek terhét, mert Évtizedekig pörög a szopórolleren, míg saját hibáiból tanulni mer."

Madách nem jönne kávézni velem, ha ezeket a sorokat olvasná, de valahogy így gondolom  magunk működését. 
Tudom, sokan - a legtöbben- képesek kevésbé szélsőségesen gondolkodni, mint én, irigylem őket.
Azt sem értem, miért kaptam azt a lehetőséget, hogy annál jobban élvezzek valamit, és annál jobban érdeklődjek az után, minél nagyobb a "kihívás", minél nehezebb. A csavar ott marad el, hogy nem unom meg ezeket a dolgokat, csak mert csökken időközben a nehézség, netán kisebb a kihívás.


Mint egy mocskosul perverz előjáték, úgy kell ez nekem. Ami után nem számít, hogy milyen -gyógyítható- betegséget kap el az ember, tudja, hogy ha beledöglik is, de túléli és megéri. 
Mert makacs módon csak megy és megy előre, nem foglalkozva azzal, hogy ez majd mit okoz neki, hogy a de ja vu hányszor vágja tarkón egy péklapáttal, és hány folt, seb, szakadás és karc lesz rajta, neki kell. 
Megy, mint a hülye, pedig ismer minden kockázatot, szinte még látja azt is, hogy mi lehet, bár egy picit pesszimista. 
Mondják ezt a naivák, akik mindenhez pozitívan állnak hozzá. Nem hiszik el, hogy a pesszimizmus és a tapasztalat-realizmus között nagyon halovány a határvonal. Nem tudják elképzelni, hogy miért kell negatívan hozzáállni olyan dolgokhoz, amik hasonló formában már ültettek minket a körhintának szopórollerére. 


Mert már ismerjük ezt. Mint a saját tenyerünket, és reménykedünk folyton abban, hogy "lesz az úgy, hogy máshogy lesz", és  találunk egy redőt a saját tenyerünkben, ami még új.
Találnánk. Azt sem tudjuk, hogy hol keressük és abban sem lehetünk biztosak, hogy megtaláljuk azt a redőt, barázdát, de mindennél jobban vágyunk rá. Mintha egy lehetőség lenne ez. Lehetőség egy olyan kitörésre, amit, mint a megváltót, úgy vártunk. Egy börtönből, bezártságból való robbanásszerű kitörés.
Hogy a szürkeállományunk fekély szerű sötét foltjának nyugodt szívvel mondhassuk, hogy "a lónak a f.szát".


Ez egy álom. 


Ahogy nem játszhatjuk ki a halált, úgy a sorsot sem.


Hazugság. Nincs sorsunk.
Van, de nincs. Aki hisz benne, azt mondja, az a sorsa. Aki nem hisz benne, azt mondja, hogy megvan a választás lehetősége. 
Aki rosszul választott, hirtelen elkezd hinni a sorsban.
Az emberi felelősségvállalás kötelességének az eltüzelése, szabad ég alatt, tűzrakási tilalomban.


Mindig bele fogunk (fogok) szaladni olyan helyzetekbe, amikből tudjuk, hogy ki kéne mászni, minél előbb. Minél előbb, mert minden másodperccel egyre mélyebbre ássuk magunkat, és szerencsementes emberi halandóként a kiásott földet a saját hátunkra hányjuk. Répa nélkül.
Beássuk magunkat végeláthatatlan mély gödrünkbe, amiért senkit nem okolhatunk, mert saját magunknak ástuk ki, a "sorssal" való szembeszállás negédes mézcseppjeit nyalogatva fellépve a harcmezőre, csukott szemmel, tudomást sem véve arról, kivel állunk szemben.

Tarlós és a betegségei - 10k úthasználati díj

Insane

Tarlós István -visszhangzik a név Budapesten- egy olyan ötlettel állt elő, aminek egyenes következménye lenne a káosz, autós blokádok, és a többi.
Az a hihetetlen, hogy van az az elmeháborodott, aki képes lenne még havi 10 ezer Forinttal lehúzni a "jónépet".

Egy búra alá vonjuk be az autósokat, és agymosást végzünk rajtuk.

Az index.hu ma reggeli cikkéből kiderül, hogy T. István első számú ön- és közveszélyes politikus beterjesztett pár "ötlet-labdacsot" (Fábry után szabadon), hogy hogyan lehetne az évi 73 milliárd Forint veszteséget termelő BKV-t helyrepofozni.
Még jó, hogy az elfogadhatóbb ötleteket a gazdasági tárca első olvasás után orrfújásra -ergo seggtörlésre- használta.
Maradt egy, amit még támogatnak is. A főváros területén minden úthasználónak meg kéne váltani egy papír alapú matricát (tehát fejletlenebb és kidolgozatlanabb lenne, mint mondjuk a parkolás, ahol papír nélkül mobillal is megoldható, nem beszélve az autópálya matrinyáról), havi 10 ezer szép magyar Forintért.
Nem vagyok, de kérdem én, ha valaki vidéki, és csak feljön hétvégére, hétköznapra, whatever, csak úgy,  akkor neki is kell fizetnie egy egyszeri behajtásért 10 ezret?
Azt, hogy fixen csak havi, vagy napi, vagy heti engedély/matrica kéne, arról senki nem beszél, arról sem, hogy csak a budapestiek fizetnének, aki meg mondjuk Érdről jár be, az nyert 10 ezret?
Mintha Barroso bácsi, meg az EU-IMF hatalom azt magyarázta volna -szégyellni való- druszámnak, hogy a hitel egyik alapfeltétele -többek között- az ad-hoc gazdaságpolitikai döntések megszűntetése.
Ez mi ha nem ad-hoc?

Chuck Norris

Megfojtom az összes féreg autóst!!!

Jön egy félőrült, sikertelenségébe és meg nem értettségébe már lassan belebetegedő ősz füty1, aki még anno a kampányidőszakban azért villogott, hogy legyen 2x1 sávos a Kossuth Lajos utca, valamint a nagyon furcsán csengő, szinte már oximoronnak nevezhető Szabad sajtó útja, ami most 2x3 sáv, valamint biztonságossá teszi a köztereket felújítja a játszótereket és végül - de nem utolsó sorban- felszámolja az utcai bűnözést. Ki ez az ember???? Chuck Norris, vagy Steven Segal? Abszurdumokról beszélt már akkor is és azóta is amikor beszél, vagy szerepel, úgy néz ki mint egy jóságos, naív nagypapa, akinek fingja nincs arról, hogy mit beszél.
Úthasználati díj.
Úgy amúgy a súlyadó anno ezt testesítette meg, mivel mész az úton, az autód terheli, kopik, horpad, stb. fizess, oké. Felváltotta ezt a teljesítmény adó. Erős az autód? Fizess b.meg, legalább az úthasználatért is sarcolhatunk. Muhahaha- eljött az idő.
By the way az időjárástól miért nem szednek be különadót, mivel a kátyúk sokszor a fagytól - csapadéktól alakulnak ki... hm? na, na, na, na???? Ugye, ugye.


Chuck Norris számol
Abszurd. Chuck - Tarlós - Norris nem számol.
Én számolok most.
Hagyjuk ki a kötelező karbantartást, és nézzük havi 1000 km (napi 33) megtételével, 7 literes fogyasztással, 12 éves ( hazai autó-átlagéletkor), 1 hónapra vetítve.
Üzemanyag: 1000km - 70 l -29750Ft
Kötelező biztosítás (évi 40e): 3.333 Ft
Baleseti adó (évi 12e): 1.000 Ft
Teljesítmény adó: (évi 14,8e): 1.233Ft
Műszaki vizsga( év 15e): 1.250 Ft

Te hülye kis senki, azt hitted, 2012-ben még autózni fogsz?!

Mást ne számoljunk. Ez havi 36.566 Ft aminek nagyobb része az üzemanyag, tehát kell, meg muszáj, de na.
Dobjuk csak hozzá ennek az elmebeteg embernek az ötletét: 46.566 Ft.
Ha nincs ennyink, akkor ennyivel kevesebbet fogunk tankolni, 23,5 literrel kevesebbet. Az üzemanyag árának ~ 55%-a kerül az államhoz, ami azt jelenti, hogy ha ennyivel kevesebbet is autózik, az állam csak 5500 Ft-tól esik el a kevesebb tankolás miatt, viszont a 10.000 bejön, szóval 4.500 Ft-ot nyernek.
Talán a Viktor által olykor emlegetett kecske és káposzta jobban megvalósulna, ha alapból csak 4.500 Ft-ot szednének be.
Talán nem bökné az autósok szemét, és az 5.500 Ft üa. közterhektől sem biztos hogy elesnének.
Viszont ennek elsődleges alapfeltétele lenne a társadalom "fogyasztói kedvének" erősítése, amit a magyar kormány soha nem próbált meg (járulékok, adók csökkentése - több marad az embernél - szívesebben költ - megnövelt ÁFA bevétel-).
De mivel ez nem biztos, csak reménykedni lehetne, ezért a kedves un-ortodox gazdaságpolitikát követő szaracén, és értelmi fogyatékos bandája ezt nem is képzeli megoldásnak, ám legyen.


Ha pedig 10% leteszi az autót tényleg, és  nem tankol havi 29.750-ért, akkor ~1,785 milliárd benzin utáni jövedéki adótól, stb. esik el az állam.
Mivel autót a forgalomból kivonatni ezért nem fognak, ezért a többi költség megmarad. Ha kivonatják, az szép lesz.
Az érdekes, hogy ha mind a 600.000 emlegetett autós befizetné, akkor havi 6 milliárdot hozna, mivel 50-10%-os fizetési hajlandósággal számolnak ezért már csak 2,4 milliárd.
Nem vettem figyelembe, hogy akik nem autóznak, majd bkv-znak, és én csak egy lehetőséget vettem figyelembe, azt amelyik rávilágít az egész ötlet butaságára, de én haragszom.
Ha a már említett 60.000 ember letenné az autót, akkor lenne  625 milliójuk a bulin. Nem ennyivel számoltak, ha jól emlékszem.





Óda Tarlós -ChuckNorris- Istvánhoz

Ha tudnám, vagy csak megpróbálnám elképzelni hogy mit képzel ez az ember a magyar és budapesti emberekről...
Tényleg azt hiszi, hogy erre van?
Aki autózik, azért autózik, hogy ne a BKV-t használja.

Pörgő-forgó rúgással földre küldöm az autósokat

Azért gondolt ez a félőrült 10k-ra, mert annyi a BKV bérlet.
De mondd már el, hogy mi #&@>}[>Đ[-ért vegyek havi bérletet, amikor autózom Te elmeháborodott?!
Annyi f0st toltok ránk autósokra, hogy a végén a parlamenti menza fenntartását is ránk veritek, csak hogy ne disznót, hanem marhát ehessetek, mi ez?
Nem értem, hogy mit képzel ez az ember, hogy még le lehet húzni egy bőrt az autósokról? Érdekes, hogy a magyar használt autó piac átlagéletkora 12 év. Nem azért mert mindenki a youngtimereket szereti, hanem mert nincs lehetőség fiatalabbra.


Azt lehet, hogy elfelejtik, hogy ezt a sarcot azért vetnék ki, hogy valahonnan fizessék egy hiányzó részét a veszteségnek, amit "termel". Ettől még nem lesznek új metrókocsik, buszok, satöbbi. Ugyan így égni fog a metró, mint Tarlós, mint a Reichstag.



Sakk-matt
Mi a megoldás?
A) Van pénzed, vagy meg tudod oldani, és kifizeted.
B) Gy. Ferenc megmondta: "El lehet innen menni, kérem szépen"

Ja, államin diplomáztál, és él a röghöz kötés? Nem mész te sehova.

2010 áprilisán a felelőtlen, emberismerettel nem rendelkezők hatására meg lett választva egy ember, aki, és felebarátai érdekes, nem szokványos, unortodox útra vitték hazánkat.
Ez az új út nem a nemzeti összefogás, nem a haza erkölcse, nem az értékek védelme, hanem egy nemzeti orális előjáték, aminek a végén mindannyian, akik most sz.punk keményen meg leszünk b.sz.a.

Szarul hangzik, anyu megtanított, hogy ne beszéljek csúnyán, de ezt most talán Ő is elnézi.

Hogy ma is legyen valami zene, ami témához passzol, hát tessék: 

Mindent elmond...:)

UPDATE:
Tarlós bácsi, mint hithű narancssárga nem kívánta meghazudtolni a kormány eddigi kommunikációs csavarjait, és az origo.hu-n olvashatjuk máris a tömegek zseniális összezavarását.
Mindenkinek a saját szívügye, hogy hisz-e neki, vagy nem.


ola,

g.o.n.z.i.

Mire kell a Facebook? (előző poszt kiegészítése)

Ez már szárazabb, magyarázóbb, de az emberi viselkedés csodáira mégis csak rávilágít:)


Miért a Facebook?

Nagymamámmal (83) beszélgettem erről egyik nap, mivel nem értette a Facebook lényegét és miértjét, hogy miért keresünk meg az interneten barátokat, ismerősöket, miért nem hívjuk inkább fel őket, vagy találkozunk velük.
Erre nem tudtam neki -számára is-  érthető magyarázatot találni, pedig ha valamit el-, vagy meg kell magyarázzak, az megy.
Pár perc félrebeszélés után meg tudtam fogalmazni erről a gondolataimat, talán még reális is.
Facebook-on rengeteg ismerősünk van.
Ismerősünk.
Nagyrészt le se sz@rjuk, hogy mi van velük, de láttuk már őket valahol, netán találkoztunk, beszélgettünk is velük, de nem feltétlen vagyunk kíváncsiak rájuk a mindennapokban hogy még fel is hívjuk őket, az kizárt. De jó néha olvasgatni, hogy mi történik velük, legalábbis amit megosztanak.
Megosztanak.
Akár vicces, akár érdekes, akár érdektelen dolgokat. Látjuk, közelebb érezzük magunkat hozzájuk, közelebb az emberekhez, virtuális társaságokhoz, klikkekhez, baráti körökhöz, gyakorlatilag társaságot kapunk.
Barátainkkal telefonon is beszélünk, de a Facebook szinte nélkülözhetetlen. Nézhetjük az anyagi okokat is, miszerint Facebook-on az üzenet, a chat, az üzenőfalon posztolás ingyenes, míg az sms és a telefonhívás nem az.
Ezt a virtuális társalgást személyesebbé teszi az, hogy láthatjuk a másik adatlapját, adatait, információkat róla, üzenőfali bejegyzéseit, képeit -amik sok esetben képregényként követik nyomon életét-, tehát mindent, amit ő publikusnak vél, és meg kíván osztani a pár száz ismerősével.
Ugorjunk egy kicsit vissza a megosztásra.

 Megosztás, poszt

Miért osztunk meg bármit is?
Csak így tudjuk elmondani másoknak életünk történéseit, így tudjuk közvetíteni, hogy mit találtunk viccesnek, érdekesnek a hálón?
Nem.
Fel tudnánk hívni őket, tudnánk találkozni velük, de ezzel közel sem érnénk el annyi embert, és közel sem kapnánk annyi visszajelzést.
Furcsa, hogy az egyén kommunikációjára egyre jellemzőbbek a tömegmédia, tömegkommunikáció sajátosságai, melyek között említhetjük az egy adott üzenettel történő legszélesebb réteg elérését, viszont fő különbség, hogy a tömegkommunikáció esetében nincs akkora lehetőség a visszajelzésre, szinte egyoldalú kommunikáció.
Előbbinek ékes példája a Facebook.
Gyakorlatilag mindent ki lehet fejezni, érzelmi állapotot, eseményeket, történéseket, vicceket, más site-okat és még sorolhatnánk végtelenségig, szinte mindent megoszthatunk, és kifejezhetünk.
Aki posztol, megoszt, azért teszi, hogy mások is lássák.  Ha látják mások, és egyezik, vagy pont ellenkezik az ízlésükkel, értékrendjükkel, véleményükkel, reagálni fognak, like, comment, vagy újabb megosztás formájában. Máris van visszajelzés. Ha nem várna a posztoló visszajelzést, egyetlen célja maradt, rejtett üzenet küldése, kifejezés.
Az ilyen rejtett üzenet lehetősége telefonálás és sms írás során nincs meg. Itt viszont a célszemély csak sejtheti, hogy az adott bejegyzést neki szánták, annak jelentését is -jobb esetben- csak ő értheti.
A megosztást, posztolást használhatjuk nyílt üzenet rejtett értelmének kifejezésére is, ha egy adott személy üzenőfalán helyezünk el bármit.
Az megint egy mélyebb bugyra a Facebook-nak, hogy a személyes üzenetet milyen esetben írjuk ki más üzenőfalára a privát üzenet helyett, ennek célja az üzenet egy konkrét címzetthez való eljuttatása, a nyilvánosság (ismerősök) jelenlétében. Mintha az e-mailben lenne egy címzett, akinek írjuk, és lenne több száz személy aki másolatot kap, csak úgy.
Tehát ez utóbbival az adott üzenet "privát-szféra" jellege megszűnik, akarattal adjuk a nem elsősorban címzett személyek tudtára az adott üzenetet.
Ettől függetlenül a poszt rejtett üzenete lehet hatásos, sőt. Egy nagyon érdekes módja a személyközi kommunikációnak, mely a tömegkommunikáció eszközeit használja, de valódi tartalma, célja a tömeg számára értelmezhetetlen.
Ezt csinálhatjuk büszkeségből, örömből, haragból, sorolhatnánk tovább, de ne térjünk el még jobban a like-tól.


Comment 

Bármilyen megosztott tartalomra a legtermészetesebb reagálási mód a comment, ezt részletezni sem kell, a magyar nyelvben inkább szeretett változata a "hozzászólás" kifejezi, körbeírja és meg is magyarázza a comment létjogosultságát, ezt a mappát nem szeretném megnyitni. A bökés pedig a világ f...sága, használati értéke egyenlő a "b...nálak" szóval, ezt hagyjuk, szintén.

At all

Furcsa az emberi viselkedés és kommunikáció, alapvetően senki nem gondolkodik el a facebook használatának miértjén, pedig ha mélyen belenézünk, sok érdekességet találhatunk, akár még saját magunkról is.

A like vajon mi???

Néhol száraz, néhol nedvesebb poszt lesz ez, mint első, de talán értelmes...:)
A like egy teljes pontossággal talán megmagyarázhatatlan valami, aminek pontos meghatározhatatlansága ellenére rengeteg funkciója van. Azaz egy. De hogy azzal az egy funkcióval éppen mit érünk el, azt nem mindig sejthetjük előre.
Az Index.hu nemrégiben elmagyarázta pár -mondjuk negatív- funkcióját a like gombnak, én nem is az alapvető felhasználási formákat szeretném megérteni, átlátni, vagy éppen magyarázni, erről ugyanis lehet olvasni éppen eleget.
Talán érdekesebb (tehát szárazabb és unalmasabb) lehet ennél a valós szociális, és kommunikációs jellege a like-nak.

LIKE

Elérkeztünk a lényeghez, amiről valójában beszélni akartam.
Mi a like?
Kommunikáció elméleti szempontból nehéz megfogalmazni, úgyhogy ezt a szárazanyagtartalmat meghagyom a poszt végére.
Nyelvtanilag az angol "like" szó magyar nyelvben "kedvel", "tetszik"-ként értelmezett változatát értjük ezalatt -a "like" szó egyéb jelentéseit ugye nem kell magyaráznom, magyarázzon helyettem a SZTAKI.
Minden megosztott tartalmat (videó, kép, poszt(szöveg, vagy webes tartalom), állapotfrissítés) like-olhatunk (de csúnya így leírva).
Ez is a véleménykifejezés egyik módja, talán a legegyszerűbb az összes közül.
Nem maradunk teljességgel személytelenek, hiszen a profilunkon keresztül lehet csak like-olni, viszont nem kell kifejteni a véleményünket, a like csak azt jelzi, hogy van véleményünk, amit vagy megosztunk commentben, vagy nem. Elsősorban.
De jelezheti azt is, hogy láttuk, nyugtáztuk, tudomásul vettük, vagy néha az eredeti funkcióját tölti be, és egyszerűen kedveljük azt ami ott van, amit "lájkoltunk".
A fent említett rejtett tartalmú üzenetek esetében a like egyenlő azzal, hogy "értem, felfogtam, tetszik".

Nézzük egy kicsit az unalmas kommunikáció elmélet oldalát, hangsúlyozom, ezek a saját gondolataim, tudományos megerősítést senkitől nem kaptam -btw nem is kértem-.
Tudjuk - ha eddig nem, akkor majd most-, hogy az emberi kommunikációban elég kis szerepet tölt be a szóbeli (verbális) kommunikáció, kb. 25-35%. Köszönhetjük ezt a  non-verbális kommunikációnak (összefoglalva metakommunikáció), így elsősorban a testbeszédnek, vokális kommunikációnak, mimika (szemrángatás, homlokráncolás, a hideg ráz ki néha), stb.
A legkisebb mozdulatunkkal, lélegzetvételünkkel is kommunikálunk, tehát kifejezünk.
 -> ("Cogito ergo sum" - gondolkodom tehát vagyok, másképp: "Coito ergo sum - elélvezek, tehát vagyok")

Az alapvető (nagyon alapvető) tézis tartalmazza a feladót, a címzettet, az üzenetet, a csatornát, a kódot, és figyelembe veszi a zajt.
Feladó szeretné eljuttatni az üzenetét a címzettnek egy adott csatornán (élő szó, telefon, text, stb.) egy adott kódot használva (nyelv), és figyelembe veszi a zajt (térerő ingadozás, elgépelés, vagy egy szirénázó mentőautó. 

A like esetében a feladó stimmel, a címzett(ek) stimmel, a csatorna is megvan (facebook.com), a kód a problémás. A like egy új nyelvet teremtett? A zaj itt előtérbe kerül, és összekapcsolható a kódolással. Kódolási problémának, zajnak értelmezhetjük azt, ha a like-olás mögöttes tartalmát érzékeljük, de mégsem értjük, nem vagyunk tisztában azzal, vagy az nem egyértelmű.

Ebből következtethetünk arra, hogy a like az eddig ismertektől eltérő kommunikációs forma, mely a megszokottaktól csak kismértékben tér el, és összekapcsol két kommunikáció elméleti alaptényezőt, a kódot, és a zajt. Beszédnek nem nevezhetjük, mert szó nem hangzik el, hang sem közvetít, ennek írott formájának sem, hiszen maga a like-olás nem szöveg formájában valósul meg, a véleményt nem szövegként fejezzük ki -> mögöttes tartalom.

Rövid konzekvencia:

Egyértelműen nem határozhatjuk meg a "like"-ot, mint olyan, azt tudjuk, hogy egy önálló, újonnan kialakult kommunikációs forma, mely nem olyan hatékony mint a verbális forma, de mégis egyre elterjedtebb. Rövid szemléltetésként nézzük az posztokra jutó comment - like arányt. A felhasználók már csak utalni szeretnek, kifejezni kevésbé.
Lájkoljunk, ez a jövő, ne tartsuk vissza!!! :)

Hogy a kommunikáció jó irányba halad-e? Évekig vitázhatnánk, a következő rövid posztban elmélkedünk kicsit IM alkalmazások előnyeiről és hátrányairól.

A témához kapcsolódva epic fail, de hallgassuk meg : 

Akik végigolvasták, most vagy facepalm, vagy gondolkodik, nekik köszönöm, hogy feláldozták magukat, aki nem olvasta végig, mélyen valahol megértem. :)
Amit írtam, és fogok írni mind a saját agyam szüleménye, az ábrák saját szerkesztésűek, vagy google képkereső. Az írásaim felhasználhatók a forrás megjelölésével.